Magyarországon az elmúlt évtizedek oktatási tradíciói alapján az építészhallgatók úgy sajátították el az építészeti gondolkodást és párbeszédet, hogy figyelték a konzulenst, ahogyan egy skiccpauszon vagy papírlapon rajzolva mondja és egyszerre rajzolja gondolatait. A rajz ebben az esetben nem a külvilág, hanem a belső képek megjelenítésének és átadásának eszköze, a meghúzott vonal folyamatos interakcióban van azzal, amit belül lát a rajzoló, illetve ami rajzolás közben a másik emberben felépül. Az építész praxisában a vonal a gondolkodás magától értetődő eszközévé, hosszú leírásokat helyettesítő, absztrakt, de egyszerre nagyon is konkrét tereket és tárgyakat körülíró rajzzá válik. Gondolat és tér ilyen dinamikus viszonyát az építészeti tervezés új és nagyon okos eszközei a mai napig nem tudták maradéktalanul helyettesíteni. Az eszközhasználatban bekövetkezett változások, a hiperrealista háromdimenziós virtuális világokkal alig-alig versenyképes, kézzel rajzolt skiccek jelentőségét azonban éppen egy túldigitalizálódó világban érdemes újra felfedezni.