Abban a pillanatban, ahogy a fekete toll megérinti a papírt: minden eldől.

Az épület sorsa, hogy megszülessen. A térbeli fogantatás egyetlen módja a vázlat, a rajz. Csak a már érlelt koncepciónak van joga a papírra kerülni. Nincs értelme a sok összegyűrt vázlatnak, csak az erdők pusztulnak.

Az első vázlat születése intim, mint az első aktus, az alkotás környezete emiatt csakis izolált és inspirált lehet.

Minden szabályt felrúgok. A metszet belelóg a perspektívába, a helyszínrajzi telepítés a legfontosabb részlet felnagyított sarkával harcol a kis papíron. Azt akarom, hogy keveredjenek, harcoljanak, csatázzanak az igazukért.

Használjuk az első skiccek erejét később is. Félig kész rajzokon és vázlatosan nyomtatott számítógépes perspektívákon, a rajz közepén újra megjelenik a gondolat pókhálója, az ember, a bútor, a lámpa, a korlát egyetlen vonallal.

Szeretem az első vázlatot, az első partitúrát, az első próbán készült hangfelvételt, a csiszolatlan gyémántokat. Az első dühből készült festményt, a torzóként sorsára váró szoborvázlatot. Építészetben nincs helye a torzónak, csak a teljes mű az értékes.

A kézzel készült, kalligrafikus első vázlatokat gyűjtöm egy ideje. Minden, amit valaha alkottam, egy koncepcióskiccel kezdődött. Nem nagyobbal, mint a tenyerem.
Ha elveszíteném a jobb kezem, próbálnék ballal rajzolni. Ha mindkettőt…?